Van az úgy, hogy az Újév napján megkönnyebbülten sóhajtasz, hátrahagytál egy kőkemény évet, ennél már csak jobb jöhet. Ugye, voltál már Te is így? Nos, a 2016-ot úgy zártam, hogy hál' Istennek, vége, arccal előre, 2017 ez után a trutymó után már akkor is világklasszis lesz, ha átlagosan alakul.

Aztán rá kellett döbbennem, hogy a múlt év csak a kezdet volt. A bemelegítés. Mert van folytatás. Mert a Sors (vagy mi), egyfolytában úgy csinál, mint Eötvös bohóc annak idején: "... van mááááásiiiiik....!" És ez nem vicc. Nem vicces...

2016 a munkahelyi átalakításról, az azzal járó folyamatos bizonytalanságról szólt. Ne élje át senki, hogy kezébe veszi az SZMSZ-t, amelyben már nincs meg az ő szervezeti egysége. De ki sem rúgják... Hetek bizonytalanságban. Közben mindazt, amiért több, mint 15 évet dolgoztunk, amit a semmiből felépítettünk, napról napra tüntették el, míg végül az írmagja sem maradt, beszántották, a helyét sóval meghintették, ennyi volt, fakereszt.

2016. december 15-e talán többünknek is a megkönnyebbülést jelentette. Hetek-hónapok bizonytalansága és megaláztatása ért véget, a munkahelyünk megszűnt, lapát, utca, jöhettünk haza Budapestről önköltségen, gyalog, vagy ahogy akartunk, az már senkit sem érdekelt. Sírhattunk volna, többen sírtak is, a tehetetlenség és a hiábavalóság zuhant ránk. De vége. Az évnek is vége. Jön 2017, új év, új remény, hajrá!

Elhatározások. Fogadkozások. Nem nézünk hátra. Nem foglalkozunk a múlttal. Arccal a jövő felé. Jó vicc. Még egy pár napos szerelmet sem feled el az ember ripsz-ropsz, nem másfél évtizedet. De megpróbáltam, csak még valamit mégis megígértem. Egy utolsó segítséget. Egy csak-azért-is-ki-ha-mi-nem dolgot. De éreztem én, hogy nem kéne, hogy itthon kéne maradni, hogy azzal kellene foglalkozni, ami előttem áll, nem a múltat húzgálni magam után. Nemakarózva indultam és gondolkodtam. Elgondolkodtam. Ez 90-nél már veszélyes, most már tudom. Hirtelen eszmélés, már nem vagyok az úton, egy meggondolatlan rántás balra, csúszás, már nem tudom, pontosan mi van és egy csattanás. Landolás a bozótban.

Azóta naponta hála a Jóistennek, hogy ennyi. Bordatörés, kétszeres, de semmi komoly. Az autó kuka, de az nem lényeg. Tanulság van. És elhatározások. Fogadkozások. Hogy most már tényleg ennyi volt. Annyi, de annyi figyelmeztetés, jel és miegymás után végre egy jelképes szalutálás, "Igenis, értettem!" és nem packázok tovább Vele. Úgyis eléri velem, amit akar, ami a terve. Nem okoskodom tovább. 

"...legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a Földön is."